Az Ebola egy filovírus, a Marburg vírushoz hasonlóan a Filovíruscsaládba  tartozik. Fertőzése magas lázat, kiterjedt külső és belső vérzést okoz. Kelet-Közép- és Közép-Afrikából ismert: Ebola-folyó környéke, Zaire, Viktória-tó környéke, Dél-Szudán, Uganda, Gabon, Elefántcsontpart, Kongó. Potenciális biológiai fegyver. A ma ismert legvirulensebb emberi kórokozó, a mortalitás 50-90%  körüli.

Hosszú, fonalszerű alakja miatt hívják filovírusnak (a filum fonalat jelent). A legtöbb vírus golyó formájú, és a legkisebb mikroorganizmusokhoz tartoznak, a filovírusok viszont egy baktérium méreteivel rendelkeznek, és pleomorfok, azaz sok alakban láthatóak (az elektronmikroszkópban): U, 6-os, gyűrű, oltókacs alakú, csavarvonalú burok védi, mely 7 szerkezeti fehérjéből áll, és egy köpeny veszi körül. Nagy tömegben az Ebola-vírusok olyanok, mint egy kupac spagetti, néha hurokká sodródnak. Más ilyen alakú és méretű vírus nem létezik, nem hasonlít egyetlen más vírusra sem. Nemrég sikerült szekvenálni őket, annyit tudnak, hogy a vírustörzsek gyakran cserélgetik génjeiket, új törzsekre válnak szét, majd újra egyesülnek, gyorsan mutálódnak.

Kórlefolyás
Először 1976-ban, a Kongói Köztársaságban azonosították, majd az eddigi legpusztítóbb járványt 1995-ben Zairében okozta. A vírus valószínűleg nem ember-specifikus, hanem a kórokozó egy ma még ismeretlen, vadon élő állatfajban (talán rágcsálókban vagy denevérben) tartja fönt magát, ahonnan olykor az emberi népességre vagy a csimpánzokra  is átterjedhet. Nem képes tartósan fönnmaradni az emberi népességben. A vírus a beteg testnedveivel (vérrel, nyállal) fertőz, és főként a kórházi ápolásban és a temetkezésben résztvevő embereket tizedeli meg.

Az újabb járványok  esélyét leginkább akkor lehetne korlátozni, ha sikerülne a vírust végre a természetben is megtalálni, vagyis jellemző gazdafajt azonosítani. A Marburg és a Reston mindig főemlősökkel, különböző majmokkal dolgozó, érintkező személyek között és közvetlen környezetükben lépett fel. Az Ebola közvetítőjét és rezervoárját még nem azonosították. Lehet, hogy a denevérek közvetítik, de biztos, hogy nem a majmok az elsődleges fertőzési  források, nem megfelelő gazdák a vírusok számára, mert nagyon gyorsan elpusztítja őket; a rágcsálók szintén negatívnak bizonyultak. Járványt indíthat el a halotti rituálé, mert Afrikában ez együtt jár a halottal való szoros kontaktussal: a halott lemosása, megcsókolása, a mosófolyadék érintése stb. Nem tudják, hogy a járványok közötti időszakokban hol van a vírus, de annyi biztos, hogy főként kórházi körülmények között fertőz, ahol sokan érintkeznek a beteggel, tehát a vektor nosocomialis. Valamiért mégsem képes hosszabb ideig fennmaradni az emberben. A lehetséges kapcsolatokat is figyelni kell, ami egy-egy járvány idején több ezer lehet, részben az általános afrikai körülmények miatt. Gyorsan képes fajt váltani, mutálódni. Az 1995-ben, az egyik zaire-i járvány Kikwit  város missziós kórházából indult ki, ahol nem volt orvos, a betegekkel félig képzett apácák foglalkoztak, akik naponta 5 új fecskendőt kaptak, amiket néha leöblítettek vízzel; gumikesztyű és sterilezés nélkül kezeltek több száz embert. A legfertőzőbb ágensek a levegőben is terjednek. Egy beteg úgy fertőzte meg orvosát, hogy vérhányása annak nyálkahártyáira: szemébe, szájába és kezére került. A Szudán-szubtípus nem terjed cseppfertőzéssel, míg a Zaire és a Reston igen.

A betegség klinikai képei a szerológiai különbségek szerint - az Ebolánál szubtípusok szerint - eltérnek: a Marburg vírus szerológiailag önálló (nincs szubtípusa), az Ebola fertőzésnél kevésbé letálisabb (5 betegből 1 hal meg); míg az Ebola a betegek akár 90%-át is megöli. Szubtípusai: Ebola-Zaire, Ebola-Szudán, Ebola-Elefántcsontpart és Ebola-Reston; ebben a sorrendben csökken a letalitás.(Összehasonlításképpen: a nagyon veszélyesnek tartott sárgaláz 20 betegből egyet öl meg.) Az áldozatok 2 héten belül meghalnak.

A Filovírusok súlyos vérzéses lázat  okoznak, amelynek 50-90% a letalitása. Az Ebola-Reston  szubtípus (Virginia, USA) emberben csak tünetmentes fertőzést idéz elő (antitestek kimutathatók ELISA és PCR assay-el), a majmokra viszont végzetes lehet. Ezek a vírusok tulajdonképpen a gazdaszervezet egészét önmagukká próbálják alakítani, de ez a mód 'nem tökéletes': a folyamat önkorlátozó - túl gyorsan öl ahhoz, hogy az áldozat hosszabb időn át fertőzhessen. Az eredmény vírussal keveredett, nagy mennyiségű elfolyósodó hús.

Átlagosan 7 nap lappangás után kezdődnek az aspecifikus tünetek: csillapíthatatlan, főként frontális fejfájás, hátfájás, fájdalom a szemben, az izmokban, hasfájás, hasmenés. Körülbelül a 10. napon jelentkeznek a vérzéses lázra utaló specifikus tünetek: magas láz, sárgaság (amit a széteső vörösvértestek okoznak), hányás; test szerte megjelenő maculopapularis kiütések (hólyagok), conjunctivitis (kötőhártya-gyulladás), pharyngitis (torokgyulladás), haematemesis (vérhányás), melaena (szurokszéklet), kifejezéstelen arc, ködös tekintet, petyhüdt szemhéjak, vörös szemek. A hatás egy halálos adag sugárdózishoz hasonlóan roncsolja a szöveteket; főleg a kötőszövetet, a beleket és a bőrt. A túlélők haja kihullik, mint a sugárfertőzötteké, bőrük lehámlik, nemi szerveik félig elrohadnak.

Mivel a vírus pantrop, a parenchymás (az illető szervre jellemző működést kifejtő sejtjeinek összessége, például gyomornyálkahártya) szervekben történő extrém replikáció (robbanásszerű szaporodás), és a következményes szövetelhalás a legtöbb szervben kimutatható: a máj elpudingosodik, elfolyósodik; a vesék roncsoltak; a belekről leválik a nyálkahártya, mintha az áldozat levedlette volna a beleit - ezen tünetek mind a többnapos tetemekre jellemzők. Úgy tűnik, mintha az áldozat már azelőtt hulla volna, hogy meghal.

A halál közvetlen oka a vérzéses sokk: az óriási vérveszteség miatt nem működnek a véralvadási faktorok, a kiszáradás miatt veseelégtelenség is fellép.

Idegrendszeri tünetek az amnézia, ködös, beszűkült tudatállapot; megváltozik a személyiség: enyhe agresszió, mogorvaság, komorság; a Marburg vírus központi idegrendszeri hatása a veszettséghez hasonló. A betegek viselkedése annyira megváltozhat, hogy nem-normálisan reagálnak a segítségre is: ellenségessé válnak, nem tűrik, hogy hozzájuk érjenek, nem akarnak beszélni.

A betegség második fázisában súlyosbodnak a tünetek: nagyon erős, nagy mennyiségű, romlott szagú vérhányás, amelyben artériás vér keveredik fekete rögökkel; a test kisebesedik, véraláfutások borítják, a kiütések összeolvadnak, hatalmas, duzzadt, hólyagos, lilásvörös foltokká; az arcizmok megereszkednek, mert a kötőszövetek bomlásnak indulnak. A beteg vérének minden cseppje méreg, rendkívül fertőző; egy cseppben százmillió vírusrészecske is lehet. A vér kicsapódik, rögök képződnek, minden szervben kiterjedt lesz a trombózis, így az egész testben infarktusok keletkeznek. A bélizmok elhalnak, bélrenyheség, puffadás, gyomorégés lép fel. A nyelvről, a nyelőcsőről, a légcsőről iszonyatos fájdalmak közepette leválik a nyálkahártya.

A beteg a fájdalomnak egyre kevésbé van tudatában, ahogy telik az idő, mert az agyi erek is elzáródnak. Az agykárosodás eltörli a személyiséget (deperszonalizáció). Az agy néhány helyen elfolyósodik, csak a primitív részei működnek (a beteg esetleg még tud járni). Ekkor már a vérzés megállíthatatlan, mert a véralvadási faktorok már elhasználódtak.

Az utolsó fázisban szédülés, elernyedés váltakozik vonaglással, ami közben az áldozat szétcsapkodja vérét mindenhová; az idegek felmondják a szolgálatot és elvész az egyensúlyérzék. Vérzéses sokk lép fel, a beteg elveszti eszméletét. Minden testnyílásán ömlik a vér, beleértve a végbelet, mellbimbót és a nyálmirigyeket is, nem marad elég a keringés fenntartásához. Lelassul a szívműködés, a vérnyomás a nullához közelít. A zsigerek szétszakadnak, olyan hanggal, mint amikor a textil végigreped, és nyálkahártyájuk kilökődik. Miután gazdáját elpusztította a vírus, minden nyíláson át a szabadba tör. Vér kerül a légcsőbe, a légzés leáll, a pupillák fénymerevek lesznek, ekkor már teljes az agykárosodás. Nem lehet injekciót adni, a tű mellett kiserken a vér, mert az erek szétszakadnak, mint a főtt makaróni. Végül már koromfekete vér folyik a testből, a beteg mély kómába zuhan, és többé már nem ébred fel, néhány óra múlva pedig meghal. Az elhunytakat gyorsan kell felboncolni, mert a szövetek a hűtés ellenére is elkocsonyásodnak; gyorsan és biztonságosan (vízhatlan zsákban, mésszel) kell eltemetni, még akkor is, ha az ellenkezik az adott nép temetkezési szokásaival. A túlélők gyógyulása lassú, legalább 2 hónap, és még 4 hónapon át ürítik a vírust (szemük csarnokvizében is megtalálható). A beavatkozás gyakorlatilag a folyadékveszteség intravénás pótlására korlátozódik.