dr. Galántai Zoltán, 2001

Ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy fel kell lépni a Földet veszélyeztető környezetszennyezés ellen, mert annak katasztrofális következményei lehetnek mind az élővilágra, mind pedig ránk nézve. És ugyanilyen fontos az is, hogy számoljunk a kozmikus fenyegetésekkel is: ha például egy alig 15 km átmérőjű kisbolygóval ütközne össze a Föld, akkor akár az egész emberiség is kipusztulhatna. Ezzel ugyanúgy számolni kell, mint a környezetszennyezéssel, és - hosszú távon - ugyanúgy tehetünk is az ilyen veszélyek ellen. Ideje lenne hát, hogy a környezetvédelem mellett az "űrvédelemmel" is többet foglalkozzunk.

Armageddon - a kezdetek
Először Edmund Halley, a híres csillagász (a Halley-üstökös felfedezője) vetette fel a 18. sz. elején, hogy egyes üstökösök keresztezhetik a Föld pályáját, és így akár össze is ütközhetnek vele. Amikor 1770-ben a Lexell-üstökös alig 5 millió km-re haladt el a Föld mellett, akkor az embereket elkezdte foglalkoztatni a kérdés, de ekkoriban az volt az általános meggyőződés, hogy az üstökösöknek nincs szilárd testük: kizárólag gázokból állnak. 1898-ban ugyan felfedezték a 433 Eros nevű kisbolygót, mely a Föld közelében halad el, és a 20. sz. elején további földközeli aszteroidákat is megfigyeltek, de még mindig nem jutott az eszébe senkinek, hogy potenciális veszélyforrást lásson bennük. Aztán 1950-ben Fred Wipple kimutatta, hogy az üstökösök csóvája szilárd magból áramlik ki. Ám még 1972-ben is alig 13 olyan objektumot ismertek, mely keresztezi a földpályát. 1973 viszont bizonyos értelemben áttörést hozott: Eugene Shoemaker és Eleanor Helin elkezdte az első NEO-vizsgálatokat (Near Earth Object, azaz földközeli objektum). Ugyanekkor megjelent Arthur C. Clarke Randevú a Rámával c. tudományos-fantasztikus regénye is, és tulajdonképpen innen eredeztethető az egész, a Földet kozmikus fenyegetésektől megvédő Spaceguard-program ötlete, illetve elnevezése. Shoemaker 1983-84-ben - immár Carolyn Shoemaker-rel közösen - újabb vizsgálatokat végzett, és 1991-ben két kutatócsoport (Discovery Working Group és Intercept Working Group) arra a következtetésre jutott, hogy valóban katasztrofális következményekkel járhatna a Föld élővilágára nézve (tehát az emberre is) egy ilyen kozmikus esemény, és ezért számos ország bevonásával mielőbb el kell kezdeni egy mindenre kiterjedő kutatási programot. Az Amerikai Kongresszus még ugyanebben az évben foglalkozott is a problémával, és miután nyilvánvalóvá vált a dolog jelentősége, nemzetközi NEO-kereső programok indultak be. Azóta az Európa Tanács is határozatot adott ki a témával kapcsolatban. Úgyhogy mára jelentős - bár korántsem kielégítő - eredményeket sikerült elérni.

Mekkora a veszély?
2001. január 15-ig nem kevesebb mint 1288 NEO-t fedeztek fel. Ezek közül 462 db 1 km-es vagy ennél nagyobb átmérőjű (kb. ugyanennyi 1 km-est még nem sikerült megfigyelni), és 285 potenciálisan veszélyesnek számít (PHA, Potentially Hazardous Asteroid). A legnagyobb NEA (Near Earth Asteroid) kb. 25 km-es lehet. A becslések szerint mintegy 1000 db. 1 km-es átmérőjűnél nagyobb aszteroida létezik - és akár több millió, 50 m-nél kisebb (melyek még mindig komoly károkat okozhatnak). A szekértők úgy gondolják, hogy mintegy 1000 évenként csapódik be egy 50 m-esnél nagyobb aszteroida, és okoz helyi katasztrófát, szökőárt, stb. A hatás egyes becslések szerint egy kb. 5 megatonnás bombáénak felel meg (Hirosimára egy 1945-ben egy 20 kilotonnás, vagyis 250-szer kisebb teljesítményű atombombát dobtak le. Más becslések szerint inkább egy 15 megatonnás bombáról kellene beszélnünk. A Tunguzka-meteorit mindenesetre jó példa arra, hogy még egy alig 60 m-es kisbolygó-darab is mekkora pusztítást tud okozni). Talán millió éves gyakorisággal kerül sor arra, hogy egy nagyobb mint másfél km-es átmérőjű kisbolygó globális katasztrófát okozzon. Ilyenkor a levegőbe kerülő por elsötétíti a Napot (ezt hívják becsapódási télnek), savas esők pusztítják a növényzetet, tűzviharok dúlnak és forró kövek hullanak az égből (egy 2 km átmérőjű kisbolygó hatása felérhet egy egymillió megatonnás bombáéval). Ahhoz, hogy egy ilyen becsapódás lehetséges következményeit fel tudjuk mérni, minél többet meg kell tudnunk az aszteroidák különböző típusairól; arról, hogy milyen a belső felépítésük, stb.

Igazán végzetes, az egész bolygót sújtó összeütközésekre csak mintegy száz millió évenként egyszer kerül sor, ezért a NASA által kiadott FAQ szerint "ezzel nem érdemes potenciális katasztrófa-lehetőségként számolnunk". Nem árt viszont tudni, hogy 65 millió évvel ezelőtt egy ilyen, százmillió megatonnás bomba robbanásának megfelelő hatású, a mexikói Yucatán-félszigetre becsapódó, 15 km átmérőjű kisbolygó pusztította ki a Föld élővilágának több mint 75 százalékát (mint közismert, ekkor pusztultak ki a dinoszauruszok is), és - áttételesen - ez teremtette meg az emlősök, illetve az emberi faj felemelkedésének lehetőségét is. Úgy tűnik, hogy annak a valószínűsége, hogy a Föld a következő néhány száz évben összeütközik egy 1 km-es nagyságrendű aszteroidával, hozzávetőleg egy az ezerhez. Vagyis statisztikai átlagban leginkább arra számíthatunk, hogy egy nagy becsapódás miatt valamivel kisebb valószínűséggel halunk meg, mint amiatt, hogy lezuhan velünk a repülőgép (és nagyobb valószínűséggel halunk meg autóbalesetben vagy tűzvész során). De persze már egy 50-100 m átmérőjű kődarab is komoly pusztítást tud végezni, ha lakott területre esik: egy 1490-ben becsapódó kisbolygó például egyszerűen leradírozta a Föld felszínéről a kínai Chi'ing-yang-ot 10.000 lakosával együtt (valószínűleg jóval többet beszélnék a dologról, ha Európában történt volna). A kisbolygók mellett persze komoly fenyegetést jelenthetnek az üstökösök is, melyek rosszabb esetben az egyik pillanatról a másikra tűnhetnek fel. 1994-ben a Shoemaker-Levy üstökös csapódott be a Jupiterbe. Egy ilyen összeütközés a Földre nézve végzetes lehetett volna. Mindent egybevetve egy becsapódás (amelynek egyébként nagyobb a valószínűsége, mint annak, hogy nyerünk a brit lottón) elhárítása az egész emberiség közös érdeke, és ahhoz, hogy egy esetleges kozmikus katasztrófára felkészülhessünk, évekkel korábban ismernünk kell a felénk tartó kisbolygó pályáját.

Felkészülni egy becsapódásra
Jelenleg a kozmikus eredetű becsapódásokra való felkészülésnek csupán az első fázisánál tartunk: a megfigyelések már folynak, ám eddig még senki nem dolgozott ki igazán részletes tervet azzal kapcsolatban, hogy mit kell tennünk, ha kiderül, hogy valóban egy kozmikus katasztrófa fenyeget minket. Az azonban még akkor is nyilvánvalónak látszik, hogy egy, a Földet veszélyeztető kisbolygót - a Hollywood-i filmekben látható megoldással ellentétben - nem nukleáris töltettel kell felrobbantani, hanem finoman odébb kell "taszigálni", ha egyelőre siralmasan keveset tudunk a belső szerkezetükről. Egy robbantással legfeljebb annyit sikerülne elérnünk, hogy a darabjaira töredezett aszteroida pusztító kőesőt zúdítson a Földre.

Ehelyett valószínűleg célszerűbb lenne például egy olyan motort telepíteni rá, amely a napfényből áramot állítva elő és egy ionmotort működtetve hosszabb idő alatt, fokozatosan térítené le a kisbolygót a számunkra halálos pályájáról. Egyes becslések szerint már egészen kis teljesítmény is elég volna hozzá, hogy az aszteroida legalább félmillió km-rel kerülje el a Földet - és az ehhez szükséges technológia már ma is a rendelkezésünkre áll (az Eros nevű kisbolygót és egy üstököst felkereső Rosetta-program során az űrszonda például egy ilyen motort használ).

A Torino-skála
A Torino-skála a becsapódási valószínűségek "Richter-skálájának" tekinthető: segítségével annak a valószínűségét lehet megbecsülni, hogy egy újonnan felfedezett aszteroida vagy üstökös mekkora veszélyt jelent a Földre nézve. Ennek megfelelően pontosabb kommunikációt tesz lehetővé a csillagászok (illetve a csillagászok és a média) között. Amikor ugyanis feltűnik egy újabb NEO, akkor meg kell próbálni előre jelezni, hogy az mennyire lesz veszélyes néhány hónap vagy éppen néhány évtized múlva. Ehhez a csillagászok rendszerint kénytelenek egy nagyon rövid pályaszakasz adatait használni, ám a legtöbb esetben ezek alapján is meg lehet állapítani, hogy az adott objektum fenyegetést jelent-e ránk nézve a 21. század folyamán (persze vannak olyan esetek is, amikor nem). A Torino-skálát Richard P. Binzel (Massachusetts Institute of Technology, USA) dolgozta ki: első verzióját Földközeli objektumok veszélyességi indexe néven az Egyesült Nemzetek 1995-ös konferenciáján mutatta be, a továbbfejlesztett verziót pedig 1999. júniusában, Torinóban (Olaszország). A besorolás egyrészt az adott objektum kinetikus energiájától, másrészt pedig a becsapódás valószínűségétől függ. Azt is érdemes megjegyezni, hogy az azon objektumokhoz rendelt Torino-skála értékek, melyek 1-es vagy magasabb besorolást kapnak, az idő folyamán meg fognak változni, amikor ezek pályáját sikerül pontosabban meghatározni.

A Torino-skála 0-tól 10-ig osztályozza a veszélyességet, és színkódokat is hozzárendel a várhatóan bekövetkező eseményekhez:
► fehér:az objektum egészen biztos, hogy nem találja el a Földet vagy olyan kicsiny, hogy a becsapódásnak várhatóan nem lesz következménye, mivel már a légkörben elég (a Torino-skálán ez a 0-nak felel meg).
► zöld: figyelemmel kell kísérni az események alakulását, mert kicsiny, ám nem nulla valószínűsége van egy kozmikus ütközésnek. Az ide tartozó objektumok Torino-értéke kezdetben 1, de valószínűleg vissza fognak minősülni Torino-nullává.
► sárga:komoly a valószínűsége, hogy az adott objektum nagyobb valószínűséggel fog becsapódni a következő néhány évtizedben, mint a hozzá hasonló testek. Az ilyenek pontos pályájának mielőbbi pontos meghatározása alapvető fontosságú. A 2-es, 3-as és 4-es Torino-kategória tartozik ide.
► narancssárga:a Földre nézve "fenyegetést jelentő jelenségek": közeli találkozás olyan objektumokkal, melyek eléggé nagyok ahhoz, hogy regionális vagy globális rombolást okozzanak, és a becsapódás valószínűsége meghaladja azt a valószínűséget, mint ami az adott évszázadra különben jellemző. A pályájuk meghatározása különösen nagy prioritást élvez; Torino 5, 6, 7.
► vörös:"egészen bizonyosan bekövetkező összeütközés", ez esetben az objektum eléggé nagyméretű ahhoz, hogy akár lokális katasztrófát okozzon, akár pedig globális klimatikus katasztrófa következzen be. Ide tartoznak a Torino-skálán a 8-as, 9-es és 10-es események.

És Magyarország?
Szentes György az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság szóvivője szerint nem vagyunk felkészülve kisbolygók becsapódására. Jelenleg (2001) készülőben van a nemzeti katasztrófavédelmi stratégia, ebben 6-8 éves időtartamra szóló prognózis található azokról a veszélyforrásokról, amelyek Magyarországot fenyegethetik. Ezek között szerepel például egy radioaktív hasadóanyagot is tartalmazó műhold becsapódása, ekkor a lakosság megmentése, elhelyezése és - lehetőség szerint - az eredeti állapot visszaállítása lenne a feladat. Egy kisbolygó becsapódása ellen viszont nem létezik hathatós védelem, és megelőzni sem lehet egy ilyen méretű katasztrófát.Sárneczky Krisztián csillagász szerint nálunk elsősorban az ismert kisbolygók pontos paramétereinek meghatározásával foglalkoznak. A NEO-megfigyelésekhez automata, 1 m-es átmérőnél is nagyobb számítógép vezérelte távcsövekre lenne szükség, amik több, mint 100 millió forintba kerülnének.